Még egyszer az újévi fogadalmakról vagy inkább 2020-as célkizűzésekről. Tapasztalatom szerint az emberek többsége, nemre, korra és pozícióra való tekintet nélkül igazi, saját célok nélkül éli az életét: „Ha nem tudod hová tartasz, minden út a sehovába visz.” (Henry Kissinger) Néhány hónap után fogadalmaink is elkopnak, a lelkesedés alább hagy és újra van hely a fitness termek parkolóiban. Mit lehet tenni, hogy ez ne így legyen? „Ismerd meg önmagad.” Idézetekből sosem elég 🙂 A delphoi jósda feliratának első mondatát mindenki ismeri, de a folytatást már kevesen: ” Ismerd meg magadat. Semmit sem túlságosan. Légy ura lelkednek. Kerüld az igazságtalanságot. Igazul tanúskodj. Keresd a hírt. Dicsérd az erényt. Cselekedj igazságosan. Szeresd barátaidat. Védekezz ellenségeid ellen. Gyűlöld a gőgöt. Beszélj tisztességesen. Könyörülj a segélykérőkön. Valósítsd meg célodat. Légy ura asszonyodnak. Senkit ne nézz le. Tiszteld a felsőbbséget. Hajolj meg az istenség előtt. Ne büszkélkedj erőddel. Gazdagodj igazságos úton.” Ezen a több ezer éves útmutatáson érdemes elindulni, de ha több segítség kell, hívj engem.
Karantén levelek6
Vége! Vége?
Ha vége, miért nem durrannak a pezsgők? Miért nem árasztják el az utcákat a boldog emberek?
Ha nincs vége, mégis miért nyitnak a teraszok és a strandok? Miért vannak mégis olyan sokan az utcákon?
Tudtuk, hogy a válasz nem lesz ilyen egyszerű, de ilyen bizonytalanságra, megosztottságra, tanácstalanságra talán nem számítottunk.
Aki óvatos volt, úgy látom ezután is óvatos marad, aki megpróbált nem tudomást venni az egészről, annak nem jár a mostani intézkedés nagy megkönnyebbüléssel.
Persze, persze semmi sem lesz olyan, mint régen, mindenki ezt mondogatta! De mit jelent ez? Most hogyan kellene éreznünk magunkat? Ahogy telt–múlt az idő a karanténban, valahogy azt reméltük a dolgok azért haladnak és többet fogunk tudni, ha kijöhetünk végre. Látjuk majd, hogy merre és hogyan! Hát nem látjuk! Nekünk kell kitalálni, hogyan éljünk együtt mindezzel!
Lassan-lassan mindenki kiszabadul, nem leszünk összezárva egymás hegyén-hátán, nem megyünk egymás agyára, de el is veszítjük a bekuckózás biztonságát, elveszítjük a felmentéseket, vissza kell vennünk az irányítást…
Ennek a helyzetnek éppen az az egyik legnagyobb kihívása, hogy nemcsak magánemberként merülnek fel ezek a problémák, hanem a munkahelyünkön is, nem hagyhatjuk magunk mögött, sem a lakás ajtónk, sem az irodánk bezárásával.
Mit tegyünk, ha mennünk kell, bár nem jó szívvel hagyjuk el az otthonunkat, mert még nem érezzük magunkat biztonságban. Vagy még inkább nem érezzük biztonságban a szeretteinket: nem bízzuk szívesen a gyerekeinket másra, még inkább féltjük idős szüleinket. Nem bízunk a hanyag kollégánkban, aki nem mos elégszer, elég alaposan kezet, nem használ maszkot, nem tart távolságot. Mihez kezdünk ezekkel az új feszültségekkel?
Vezetőként hogyan kezeljük az embereink nagyon különböző megközelítését, mit kezdjünk a megosztott (A és B) csapatunkkal? Hogyan integráljunk új embereket?
Hogyan, hogyan, hogyan hogyan….
Ne várjunk másra, találjuk ki együtt.
