Még egyszer az újévi fogadalmakról vagy inkább 2020-as célkizűzésekről. Tapasztalatom szerint az emberek többsége, nemre, korra és pozícióra való tekintet nélkül igazi, saját célok nélkül éli az életét: “Ha nem tudod hová tartasz, minden út a sehovába visz.” (Henry Kissinger) Néhány hónap után fogadalmaink is elkopnak, a lelkesedés alább hagy és újra van hely a fitness termek parkolóiban. Mit lehet tenni, hogy ez ne így legyen? “Ismerd meg önmagad.” Idézetekből sosem elég 🙂 A delphoi jósda feliratának első mondatát mindenki ismeri, de a folytatást már kevesen: ” Ismerd meg magadat. Semmit sem túlságosan. Légy ura lelkednek. Kerüld az igazságtalanságot. Igazul tanúskodj. Keresd a hírt. Dicsérd az erényt. Cselekedj igazságosan. Szeresd barátaidat. Védekezz ellenségeid ellen. Gyűlöld a gőgöt. Beszélj tisztességesen. Könyörülj a segélykérőkön. Valósítsd meg célodat. Légy ura asszonyodnak. Senkit ne nézz le. Tiszteld a felsőbbséget. Hajolj meg az istenség előtt. Ne büszkélkedj erőddel. Gazdagodj igazságos úton.” Ezen a több ezer éves útmutatáson érdemes elindulni, de ha több segítség kell, hívj engem.
Tudom kesergünk ilyenkor sokat: megöl bennünket az idejekorán jött karácsonyi őrület és mire megérkezünk a fa alá, már pattanásig feszültek az idegek vagy hullafáradt mindenki, és csak egy kis nyugalmat akar. Hát hova lett a várakozás öröme és ki vette el az elcsendesülés, a befelé fordulás nyugalmát? Ahogy Juhász Gyula megénekelte:
Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
Mi van, ha mégis megtörténik, amit mindig csak , ha nem is kívülállóként , de messziről szemléltél? Amit csak a hírekben láttál, olvastál. Ami csak másokkal történik meg.
Aztán egyszer csak bumm, itt van! Mégis valósággá válik, a te családod is érintett lesz. Hirtelen másképp látod a dolgokat. Félted a szeretteidet, ismeretlen félelmekkel kell szembe nézned.
A lányom másfél hete megbetegedett, “ tipikus” megfázásos tünetek, amik bár nem voltak súlyosak, mégis mintha a szokásostól kissé lassabban gyógyultak volna. Aztán a vőlegénye is megbetegedett. Aztán jöttek a hírek, a kosárcsapatából többen is betegek. Valakinek gyanús lett, csináltatott COVID tesztet: pozitív! Az első bumm. A lányom tesztje is pozitív. A második bumm. Jézusom! Mi lesz vele?!
Egy kétgenerációs családi házban élünk, két külön lakás , de persze, hogy találkozunk minden nap. Közel járok a 60-hoz és asztmám van. A harmadik bumm. A rémület a gyerek arcán: “ Mi van, ha anyát is megfertőztem?!”
Hiába nyugtatom, én még az a generáció vagyok, aki jól “meg van csinálva”, 100 éves koromban úgy kell majd agyon csapniuk. Nem nagyon sikerül, bár elég meggyőző tudok lenni. Teljes szeparáció. A negyedik bumm. Egyedül maradok. És persze én is megijedek egy kicsit, néhány álmatlan éjszaka és állandó lázmerés után úgy döntök, inkább azt teszem, amihez értek, amit a nagyapámtól tanultam: “ Ha sírunk, ha nevetünk, egy a fizetés!” Szóval teszem a dolgom; ha most ezzel kell megküzdenünk, akkor ezt fogjuk tenni, “no para”.
Értesítünk mindenkit , akivel találkoztunk az elmúlt másfél hétben.
A gyerekek közben egyre jobban vannak.
Majd engem is letesztelnek.
Az egyetemi kurzusomat átírom online változatra.
És, amiben igazán jó vagyok, számba veszem a jó dolgokat:
anyukámat pont egy nappal hamarabb vittem haza, mint ahogy a lányom találkozott volna a csapatával (máskor nyafogok, hogy milyen messze lakik, most örömmel konstatálta, jó ez még így),
a fiamék pont ebben az időszakban nyaraltak, így nem találkoztunk 2 hete (az első unokámat várják !),
eddig is felelősen kezeltük ezt a járvány helyzetet, nem rohangáltunk szerte-széjjel a világban (azt ÁNTSZ -es ügyintéző meglepődött, hogy csak ennyi kontaktunk volt),
van egy nagyszerű házi orvosunk, aki segít, támogat, intézkedik és még kedves is,
mindenki segítséget ajánl és drukkol nekünk.
Nem is sorolom tovább, mert látjátok, visszavettük az irányítást az életünk felett, ami a kezünkben van, ott döntéseket hozunk, egymás mellett vagyunk, amit nem uralunk, azzal megküzdünk.
Hozzánk nem költözött be Joe Black!
Tovább
Új kor, új problémák. A világ komplexebbé vált és a bennünket ért stressz ezzel is tovább nőtt. Eddig csak az életközepi vagy kapuzárási pánikot ismertük, most azonban már a fiataloknál (Y és Z generáció) is megjelentek a karrierjük kezdetén olyan tünetek, amikkel foglalkozni kell. A jelenséget a szakemberek kapunyitási pániknak nevezték el. A fiatalok vonakodnak - ha nem félnek - kilépni az életbe. Egyre hosszabb ideig maradnak nemcsak a mama-hotelben, de az oktatási intézményekben is. Mi lehet emögött és mit kezdjünk vele? Egyántalán kinek a problémája ez? Ez talán egy új fejezet a generációk között folyó örök harcban? (Már ha van egyáltalán harc a generációk között!)
Kiket érint mindez? Csak az Y és Z generáció problémája? Beszélhetünk társadalmi jelenségről? Mi, szülők rontottunk el valamit? Valami nem ok az oktatási rendszerben? A munkáltatók rossz hozzáállása fűti tovább a problémát?
Tudom kesergünk ilyenkor sokat: megöl bennünket az idejekorán jött karácsonyi őrület és mire megérkezünk a fa alá, már pattanásig feszültek az idegek vagy hullafáradt mindenki, és csak egy kis nyugalmat akar. Hát hova lett a várakozás öröme és ki vette el az elcsendesülés, a befelé fordulás nyugalmát? Ahogy Juhász Gyula megénekelte:
Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.