Egy kicsit szeretnék még visszatérni az előző bejegyzésem témájához és az első kicsit emocionális megközelítést tovább árnyalni, a racionális megközelítés híveinek is pontosabb definíciót adni a problémáról.
Bár klasszikusan 21. századi problémáról beszélünk, így a magatartás kutatások még nem hosszú múltra tekintenek vissza, azért már számos tudós, kutató foglalkozik vele és komoly eredményeik vannak.
Tulajdonképpen két alapvető formáját különböztetjük meg:
Új kor, új problémák. A világ komplexebbé vált és a bennünket ért stressz ezzel is tovább nőtt. Eddig csak az életközepi vagy kapuzárási pánikot ismertük, most azonban már a fiataloknál (Y és Z generáció) is megjelentek a karrierjük kezdetén olyan tünetek, amikkel foglalkozni kell. A jelenséget a szakemberek kapunyitási pániknak nevezték el. A fiatalok vonakodnak - ha nem félnek - kilépni az életbe. Egyre hosszabb ideig maradnak nemcsak a mama-hotelben, de az oktatási intézményekben is. Mi lehet emögött és mit kezdjünk vele? Egyántalán kinek a problémája ez? Ez talán egy új fejezet a generációk között folyó örök harcban? (Már ha van egyáltalán harc a generációk között!)
Kiket érint mindez? Csak az Y és Z generáció problémája? Beszélhetünk társadalmi jelenségről? Mi, szülők rontottunk el valamit? Valami nem ok az oktatási rendszerben? A munkáltatók rossz hozzáállása fűti tovább a problémát?
Vége! Vége?
Ha vége, miért nem durrannak a pezsgők? Miért nem árasztják el az utcákat a boldog emberek?
Ha nincs vége, mégis miért nyitnak a teraszok és a strandok? Miért vannak mégis olyan sokan az utcákon?
Tudtuk, hogy a válasz nem lesz ilyen egyszerű, de ilyen bizonytalanságra, megosztottságra, tanácstalanságra talán nem számítottunk.
Aki óvatos volt, úgy látom ezután is óvatos marad, aki megpróbált nem tudomást venni az egészről, annak nem jár a mostani intézkedés nagy megkönnyebbüléssel.
Persze, persze semmi sem lesz olyan, mint régen, mindenki ezt mondogatta! De mit jelent ez? Most hogyan kellene éreznünk magunkat? Ahogy telt–múlt az idő a karanténban, valahogy azt reméltük a dolgok azért haladnak és többet fogunk tudni, ha kijöhetünk végre. Látjuk majd, hogy merre és hogyan! Hát nem látjuk! Nekünk kell kitalálni, hogyan éljünk együtt mindezzel!
Lassan-lassan mindenki kiszabadul, nem leszünk összezárva egymás hegyén-hátán, nem megyünk egymás agyára, de el is veszítjük a bekuckózás biztonságát, elveszítjük a felmentéseket, vissza kell vennünk az irányítást…
Ennek a helyzetnek éppen az az egyik legnagyobb kihívása, hogy nemcsak magánemberként merülnek fel ezek a problémák, hanem a munkahelyünkön is, nem hagyhatjuk magunk mögött, sem a lakás ajtónk, sem az irodánk bezárásával.
Mit tegyünk, ha mennünk kell, bár nem jó szívvel hagyjuk el az otthonunkat, mert még nem érezzük magunkat biztonságban. Vagy még inkább nem érezzük biztonságban a szeretteinket: nem bízzuk szívesen a gyerekeinket másra, még inkább féltjük idős szüleinket. Nem bízunk a hanyag kollégánkban, aki nem mos elégszer, elég alaposan kezet, nem használ maszkot, nem tart távolságot. Mihez kezdünk ezekkel az új feszültségekkel?
Vezetőként hogyan kezeljük az embereink nagyon különböző megközelítését, mit kezdjünk a megosztott (A és B) csapatunkkal? Hogyan integráljunk új embereket?
Hogyan, hogyan, hogyan hogyan….
Ne várjunk másra, találjuk ki együtt.