Menő elfoglaltnak lenni: a sikeresség mércéje az elfoglaltság?

„The trouble with the rat race is that even if you win, you are still a rat.” Lily Tomlin (A céltalan hajszának a győztese is csak céltalan marad.)

Remélem sokan felhorkantok és azt mondjátok a címet látva, hogy „ugyan már!”. Vagyis nem akartok a kijelentéssel azonosulni, ami jó jel és az első lépés a „gyógyuláshoz”. Mert bizony az elfoglaltság mániából ideje lenne kigyógyulnunk.

De hát menjünk csak vissza az elejére: valóban az elfoglaltsággal kell mérni a sikerességet?

Sajnos ez a társadalmi elvárás. Manapság az a trendi, az a „valaki”, aki sosem ér rá és mindig rohan valahová fontossága teljes tudatában. A „csinálás” korát éljük, nem merengünk a csillagokon, nem nézünk ki a fejünkből csak úgy, mert ha megtesszük már lelkiismeretfurdalásunk is van, mert el kell kerülni még a látszatát is, hogy nem vagyunk elég értékesek ahhoz, hogy elfoglaltak legyünk.

(Sőt már az egészen kicsi gyerekeinknek sem engedjük meg az unatkozás luxusát, de ez egy másik hosszú történet.)

A fontosság pedig hatalmi státusz, vagyis magasra értékelt.

Persze nem arról az alapvető emberi szükségletről beszélek, amikor olyasmit csinálunk, aminek értelme van, ami boldoggá tesz bennünket. Az ilyenfajta elfoglaltság az, ami igazán emberré tesz bennünket.

Itt és most a „krónikus” elfoglaltságról lesz szó, amiről Lily Tomlin fenti, kicsit nehezen lefordítható, de annál találóbb és humorosabb mondása is szól: céltalanul rohangálunk a látszat kedvéért, de a rohanás sem minket, sem másokat nem visz igazán előre, sem a szó valós, sem átvitt értelmében.

Térjünk vissza oda, hogy elfoglaltnak lenni magasabb társadalmi státuszt jelent, minél magasabban vagy a ranglétrán, minél jobb munkaerő akarsz lenni, annál elfoglaltabbnak kell látszanod. Sőt ez még a gazdagokkal szemben is elvárás; nagyon-nagyon elfoglaltnak kell lenniük.

A XIX. században még a sok szabadidő a jómód és a felsőbb osztályok kiváltsága volt. Emlékszünk a Downton Abbey Violet Crowley-jára (akit Maggie Smith formált meg csodálatos humorral)? „What is a weekend?” (Mi az a hétvége?), és nem azért kérdezte mert a sok munka miatt folytak össze a napok (ahogy ma nem ritkán megtörténik néhány emberrel), hanem mert 1912-ben gazdagnak lenni azt jelentette, hogy mindegy milyen nap volt, mert azt csinálhattak a kiváltságosok és akkor, amit és amikor kedvük volt.

Manapság pedig inkább az elfoglaltság mértéke adja meg valakinek a rangját: gondoljunk csak a menő üzletemberekre, akiknek folyton a fülén lóg a telefon és ha éppen nem beszélnek, akkor az email-jeiket ellenőrzik és széles mozdulattal dobják az asztalra a legelegánsabb étteremben is a telefonjukat, jelezve ezzel, hogy nekik állandóan elérhetőnek kell lenniük (na, jó lehet, hogy most már nem mindig dobják ki a telefont, mert az okos órájuk úgyis jelez minden bejövő üzenetet vagy hívást).

Sokszor már arra a kérdésre, hogy „Hogy vagy?” is az a válasz, „Jaj, olyan sok a dolgom!” vagy „Rohanósan.” Amiről nehéz eldönteni, hogy sajnálatot, együttérzést vagy elismerést vár a kérdezett.

Gazdasági és társadalmi változások is állnak a társadalmi-státusz ilyen módon történő megítélése mögött: tudás alapon működő gazdaság, munkaerőpiaci verseny és társadalmi mobilitás, hogy csak néhányat említsek. Ezek elemzésébe most nem szeretnék belemenni részletesen, de a változást azért tudomásul kell vennünk.

Inkább azokat a vetületeket nézzük meg, amikkel az én munkámban, coach-ként nagyon gyakran találkozom és amiken módunkban áll változtatni, de legalább is más szemszögből ránézni és máshogy hozzá állni.

Fontosnak szeretnék látszani, tehát elfoglaltnak mutatom magam. Ez sokszor valódi elfoglaltságot takar ugyan, de cseppet sem fontosat. Csak magammal példálózom: ha visszagondolok, hogy még a multis időkben hányszor ültem olyan haszontalan megbeszéléseken, ahol semmilyen hozzáadott értékem nem volt, sőt talán a megbeszélésnek önmagában sem, hát kicsit elszorul a szívem.

Nem-et mondás művészete, amit igazából kicsit túlzás művészetnek nevezni, de látva, hogy ez mennyire nehéz sokunknak, hát mégis csak ezt a szót használom és azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezt meg kell és meg is lehet tanulni. Kell egy kis elszántság, bátorság és önbizalom hozzá.

Az elfoglaltság vagy annak látszata kitűnő mentség, hogy a valódi problémákkal foglalkozzunk.

Amikor válófélben voltam, az egy nehéz és zűrös időszak volt. Állandóan programokat szerveztem főleg közösen a gyerekeimmel, hogy könnyebben átvészeljük a nehézségeket. Mígnem a barátnőm szokásos kérdésére, „hogy vagy”, egyszer azt találtam mondani: „szuperül, este színházba megyek”. Nagyon jókor jött az okos kérdés, ami betalált és elgondolkoztatott: „és akkor is jól leszel, ha semmi programod nem lesz?”

Hát igen, amíg folyton csinálsz valamit, addig nem kell azon gondolkodnod, ami ugyan tényleg fontos, de bonyolult.

Ha az elfoglaltság értékmérő, akkor ezen nem is akarunk változtatni, nem fogjuk mi magunk megkérdőjelezni a társadalmi státuszunkat, ha beledöglünk sem.

Tényleg nem?

Meg merjük húzni a határainkat? Kikapcsoljuk a telefont, laptopot a szabadság alatt?

Karantén levelek6

Vége! Vége? Ha vége, miért nem durrannak a pezsgők? Miért nem árasztják el az utcákat a boldog emberek? Ha nincs vége, mégis miért nyitnak a teraszok és a strandok? Miért vannak mégis olyan sokan az utcákon? Tudtuk, hogy a válasz nem lesz ilyen egyszerű, de ilyen bizonytalanságra, megosztottságra, tanácstalanságra talán nem számítottunk. Aki óvatos volt, úgy látom ezután is óvatos marad, aki megpróbált nem tudomást venni az egészről, annak nem jár a mostani intézkedés nagy megkönnyebbüléssel. Persze, persze semmi sem lesz olyan, mint régen, mindenki ezt mondogatta! De mit jelent ez? Most hogyan kellene éreznünk magunkat? Ahogy telt–múlt az idő a karanténban, valahogy azt reméltük a dolgok azért haladnak és többet fogunk tudni, ha kijöhetünk végre. Látjuk majd, hogy merre és hogyan! Hát nem látjuk! Nekünk kell kitalálni, hogyan éljünk együtt mindezzel! Lassan-lassan mindenki kiszabadul, nem leszünk összezárva egymás hegyén-hátán, nem megyünk egymás agyára, de el is veszítjük a bekuckózás biztonságát, elveszítjük a felmentéseket, vissza kell vennünk az irányítást… Ennek a helyzetnek éppen az az egyik legnagyobb kihívása, hogy nemcsak magánemberként merülnek fel ezek a problémák, hanem a munkahelyünkön is, nem hagyhatjuk magunk mögött, sem a lakás ajtónk, sem az irodánk bezárásával. Mit tegyünk, ha mennünk kell, bár nem jó szívvel hagyjuk el az otthonunkat, mert még nem érezzük magunkat biztonságban. Vagy még inkább nem érezzük biztonságban a szeretteinket: nem bízzuk szívesen a gyerekeinket másra, még inkább féltjük idős szüleinket. Nem bízunk a hanyag kollégánkban, aki nem mos elégszer, elég alaposan kezet, nem használ maszkot, nem tart távolságot. Mihez kezdünk ezekkel az új feszültségekkel? Vezetőként hogyan kezeljük az embereink nagyon különböző megközelítését, mit kezdjünk a megosztott (A és B) csapatunkkal? Hogyan integráljunk új embereket? Hogyan, hogyan, hogyan hogyan…. Ne várjunk másra, találjuk ki együtt.

Generációk együttélése

Miért jó egy több generációs munkahely? És ha jó, a munkáltatók ezt miért nem ismerik fel mégsem? Csak a munkáltatókban van a hiba? Miért hatalmasodik el a generációs harc? Miért mélyül a szakadék és merevednek meg a „frontvonalak”? Ki fog ennek véget vetni és egyáltalán véget lehet-e vetni ennek?