Bevallom, sosem voltam az újévi fogadalmak nagy barátja! Annyi csalódott embert láttam, akik azt hitték pusztán attól, hogy szilveszterkor fogadnak meg valamit, majd könnyebb lesz teljesíteni. Persze nem így van és az újévi fogadalmak nagy része január végére már el is felejtődik.
De valóban így kell ennek lennie? Mi lenne, ha ezeket a fogadalmakat úgy kezelnénk, mint célkitűzéseket? Hiába a coach szilveszterkor is coach marad! Tudjuk, ha a célokat jól tűzzük ki, akkor elérhetők lesznek. Ki ne hallott volna az ú.n. SMART célokról? Miért ne lehetnének újévi fogadalmaink is SMART célok? Bár coach-ként azt vallom, célkitűzésre, változtatásra bármelyik nap megfelelő, de el kell ismernem az óév lézárásában, új év kezdetében van némi ünnepélyesség, egy kis misztikum, és több remény, mint egy hétfő reggelen. Hát legyen, de csináljuk jól!
Álmodjunk nagyot, fordítsuk le SMART-nyelvre, bontsuk lépésekre, tűzzünk ki határidőket, és ha kell kérjünk segítséget, hogy jövő ilyenkor boldogan pipálhassuk ki a fogadalmainkat, így nemcsak az új évet ünnepeljük majd, de a sikereinket is.
Én pedig segítek, nézzétek meg a kedvezményes csomagot, amit támogatásként ajánlok.
Vége! Vége?
Ha vége, miért nem durrannak a pezsgők? Miért nem árasztják el az utcákat a boldog emberek?
Ha nincs vége, mégis miért nyitnak a teraszok és a strandok? Miért vannak mégis olyan sokan az utcákon?
Tudtuk, hogy a válasz nem lesz ilyen egyszerű, de ilyen bizonytalanságra, megosztottságra, tanácstalanságra talán nem számítottunk.
Aki óvatos volt, úgy látom ezután is óvatos marad, aki megpróbált nem tudomást venni az egészről, annak nem jár a mostani intézkedés nagy megkönnyebbüléssel.
Persze, persze semmi sem lesz olyan, mint régen, mindenki ezt mondogatta! De mit jelent ez? Most hogyan kellene éreznünk magunkat? Ahogy telt–múlt az idő a karanténban, valahogy azt reméltük a dolgok azért haladnak és többet fogunk tudni, ha kijöhetünk végre. Látjuk majd, hogy merre és hogyan! Hát nem látjuk! Nekünk kell kitalálni, hogyan éljünk együtt mindezzel!
Lassan-lassan mindenki kiszabadul, nem leszünk összezárva egymás hegyén-hátán, nem megyünk egymás agyára, de el is veszítjük a bekuckózás biztonságát, elveszítjük a felmentéseket, vissza kell vennünk az irányítást…
Ennek a helyzetnek éppen az az egyik legnagyobb kihívása, hogy nemcsak magánemberként merülnek fel ezek a problémák, hanem a munkahelyünkön is, nem hagyhatjuk magunk mögött, sem a lakás ajtónk, sem az irodánk bezárásával.
Mit tegyünk, ha mennünk kell, bár nem jó szívvel hagyjuk el az otthonunkat, mert még nem érezzük magunkat biztonságban. Vagy még inkább nem érezzük biztonságban a szeretteinket: nem bízzuk szívesen a gyerekeinket másra, még inkább féltjük idős szüleinket. Nem bízunk a hanyag kollégánkban, aki nem mos elégszer, elég alaposan kezet, nem használ maszkot, nem tart távolságot. Mihez kezdünk ezekkel az új feszültségekkel?
Vezetőként hogyan kezeljük az embereink nagyon különböző megközelítését, mit kezdjünk a megosztott (A és B) csapatunkkal? Hogyan integráljunk új embereket?
Hogyan, hogyan, hogyan hogyan….
Ne várjunk másra, találjuk ki együtt.
Egy kicsit szeretnék még visszatérni az előző bejegyzésem témájához és az első kicsit emocionális megközelítést tovább árnyalni, a racionális megközelítés híveinek is pontosabb definíciót adni a problémáról.
Bár klasszikusan 21. századi problémáról beszélünk, így a magatartás kutatások még nem hosszú múltra tekintenek vissza, azért már számos tudós, kutató foglalkozik vele és komoly eredményeik vannak.
Tulajdonképpen két alapvető formáját különböztetjük meg:
I´ll be back!
Visszatérek! Visszatérünk?
A filmtörténet egyik leghíresebb mondása a Terminátor szájából hangzott el. Nemrég még úton-útfélen azt hallottam, hogy történelmi időket élünk és már semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban. Most úton-útfélen azt hallom visszatérünk a megszokott kerékvágásba. Melyik az igaz?
Nekem nincs rá válaszom (a coachok amúgy is csak kérdéseket szeretnek feltenni, igaz!?), de valahogy egyiket sem érzem a legtöbb esetben hitelesnek. Mintha mindegyik kijelentés elég nagy horderejű lenne ahhoz, hogy elbújhassunk mögé. Amolyan menekülő pálya. A vírus nem változtatja meg önmagában a világot, de mi a vírus hatására megtehetjük.
Túléltünk vagy hoztunk életre szóló döntéseket? Ha hoztunk, változtatunk-, változunk-e? Leszünk-e elég eltökéltek, hogy akár szembe is menjünk az árral.
Én az elmúlt hónapokban, mint sokan mások is, sokkal tudatosabb fogyasztó lettem. Kevesebbet, mást és másként vásárolok. Környezettudatosabban, egészségesebben, takarékosabban, nagyobb szociális érzékenységgel választom ki, hogy mit veszek meg. Ezt biztosan megőrzöm.
Nekem az egyik nagy félelmem az elszigetelődés, már-már kétségbeesetten próbáltam meg tenni ellene. De ha újra rohanunk majd egész nap ide-oda, akkor is lesz elég időnk egymásra? Ez már erőfeszítést igényel.
Tömegével találtunk vissza a természethez, a családok megint együtt kirándultak, bicikliztek, futottak. Csak reménykedem, hogy nem térnek vissza a plázázós családi hétvégék!
Az utolsó gondolat szokás szerint a munkáé: lesz-e egyáltalán munkánk, mekkora lesz a gazdasági ellehetetlenülésből fakadó kétségbeesés, mennyire élnek majd vissza a munkáltatók a nagyobb kiszolgáltatottságunkkal?
I’ll be back! – Mindahhoz, ami az elmúlt hónapokban erőt adott, mindahhoz, amit most megtanultam.