Egy kicsit szeretnék még visszatérni az előző bejegyzésem témájához és az első kicsit emocionális megközelítést tovább árnyalni, a racionális megközelítés híveinek is pontosabb definíciót adni a problémáról.

Bár klasszikusan 21. századi problémáról beszélünk, így a magatartás kutatások még nem hosszú múltra tekintenek vissza, azért már számos tudós, kutató foglalkozik vele és komoly eredményeik vannak.

Tulajdonképpen két alapvető formáját különböztetjük meg:

  1. Közvetlenül az egyetemi évek végén jelentkező kisebb – nagyobb félelem, pánik, amikor a tét a nagybetűs életbe való kilépés. A fiatalok hirtelen szembesülnek az elvárásokkal; munkát kell találni, esetleg elköltözni otthonról, ideje volna a párkapcsolataikban is elköteleződni. Szóval igazán nagy és fontos döntéseket kell hozni a jövőjük szempontjából. Dönteni, de hogyan?! Annyi a lehetőség! Mi garantálja, hogy sikerül a legjobbat választani? Mi van ha hibáznak? Hogyan lehet anyagilag is függetlenné válni?
  2. A másik esetben, a fiatal már dolgozik pár éve, szembesül a korábban meghozott döntései következményeivel: dolgozik – de biztos, hogy jó helyen? vagy nem is olyan izgalmas a munkavilága és szinte ijesztő belegondolni, hogy most ez vár rá még vagy 40-50 évig! A számlákat azonban fizetni kell, a magas lakásárak miatt valószínűleg albérletben lakik, ami szintén nem olcsó (ezért talán nem is egyedül) és nem is látja, hogyan lesz majd egyszer saját otthona. Hogyan alapítson családot (pedig mostanság – főleg a lányokról beszélünk – mindenki ezt kérdezi tőlük a családi összejöveteleken), hogyan találjon párt, honnan fogja tudja, hogy ki az igazi! Közben a közösségi médiából ömlik rá a mások szuper sikeres (?) élete, hát csak ő ilyen lúzer?! És akkor még nem is említettük a szülők, bezzeg én a te korodban… kezdetű megjegyzéseit!

Mindkét esetben kialakul egy bizonytalansággal, kiábrándultsággal, félelemmel és szorongással teli helyzet, amiből nehéz kiutat találni. Akár egy csapda, ahonnan legjobb lenne elmenekülni!

A társadalmi, szülői nyomást persze a fiatalok maguk is “kitűnően tudják” fokozni, mert a saját magukkal szembeni elvárásaik irreálisan magasak, kegyetlenek.

Folyamatos az elégedetlenség, megtörik az önbizalom, még depresszió is kialakulhat.

“Te jó ég, mit kezdjek az életemmel?!” Mielőtt azzal foglalkoznánk (majd a következő blogban), hogy hogyan lehet túlélni, megoldást találni mégis, először próbáljunk meg a lehető legempatikusabbak lenni és átélni, megérteni mi is zajlik a fiatalokban.

Mucha Dorka: Puncs című Margó díjas (első kötetes szerző) regénye nagyszerű, merész és plasztikus képet fest erről (a szerző maga is 30 alatti):

„Mi vagyis én és a barátaim el vagyunk baszva. Jobbak vagytok, mint mi. A pia és a drog csúnya dolog.

Válaszd az életet ugye? Mi meg szarosok, az Y-generáció. Az AIDS megjelenése és 9/11 között

születtem. Ezredfordulósok, így hívnak bennünket. Híresek vagyunk az önimádatról, és egyfolytában

a jogainkról picsogunk. Mi vagyunk azok, akik már a részvételért is érmet kapnak, rágógumiból

építünk Szabadság szobrot, és álmunkban Havas John-nal dugunk. Mindent megosztunk a világgal,

legyen az egy fingás vagy egy gyümölcsjoghurt. De tudod mi a baj? Az igazi bűnünk, hogy leszarjuk az

egészet. A mi generációnkról írnak mindenhol, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy megkérdezze, mi van velünk. Érted, csak annyit: hogy érzed magad?”

 

 

 

 

 

Sziráki Edit

Executive Coach, Vezetésfejlesztés, Management tanácsadás