Tippek hogyan küzdj (küzdjünk) meg a kapunyitási pánikkal

Küzdjünk közösen, mert azt hinni, hogy ez csak Y és Z generáció problémája sehova sem vezető egyszerűsítés. A probléma közös és a támogatásunkra van szükségük, akár belátják, akár nem. Felejtsük el nekünk mi volna jó, kérdezzük meg őket mit szeretnének. Tanítsuk meg őket önálló döntésekre, segítsük fejlődni az önismeretüket. Ne az elvárások domináljanak a kapcsolatunkban, hanem az elfogadás. Bármennyire szerettük és tiszteltük is a szüleinket, mi sem akartunk a kicsinyített másuk lenni, mi is lázadtunk, de legalábbis mást akartunk vagy csak másképp. Ahogy George Orwell mondta: "Minden generáció intelligensebbnek hiszi magát, mint az előzőek és bölcsebbnek, mint az utána következőek." Na de mit tehetnek magukért a fiatalok?!

Karanténlevlek7

I´ll be back! Visszatérek! Visszatérünk? A filmtörténet egyik leghíresebb mondása a Terminátor szájából hangzott el. Nemrég még úton-útfélen azt hallottam, hogy történelmi időket élünk és már semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban. Most úton-útfélen azt hallom visszatérünk a megszokott kerékvágásba. Melyik az igaz? Nekem nincs rá válaszom (a coachok amúgy is csak kérdéseket szeretnek feltenni, igaz!?), de valahogy egyiket sem érzem a legtöbb esetben hitelesnek. Mintha mindegyik kijelentés elég nagy horderejű lenne ahhoz, hogy elbújhassunk mögé. Amolyan menekülő pálya. A vírus nem változtatja meg önmagában a világot, de mi a vírus hatására megtehetjük. Túléltünk vagy hoztunk életre szóló döntéseket?  Ha hoztunk, változtatunk-, változunk-e?  Leszünk-e elég eltökéltek, hogy akár szembe is menjünk az árral. Én az elmúlt hónapokban, mint sokan mások is, sokkal tudatosabb fogyasztó lettem. Kevesebbet, mást és másként vásárolok. Környezettudatosabban, egészségesebben, takarékosabban, nagyobb szociális érzékenységgel választom ki, hogy mit veszek meg. Ezt biztosan megőrzöm. Nekem az egyik nagy félelmem az elszigetelődés, már-már kétségbeesetten próbáltam meg tenni ellene. De ha újra rohanunk majd egész nap ide-oda, akkor is lesz elég időnk egymásra? Ez már erőfeszítést igényel. Tömegével találtunk vissza a természethez, a családok megint együtt kirándultak, bicikliztek, futottak. Csak reménykedem, hogy nem térnek vissza a plázázós családi hétvégék! Az utolsó gondolat szokás szerint a munkáé: lesz-e egyáltalán munkánk, mekkora lesz a gazdasági ellehetetlenülésből fakadó kétségbeesés, mennyire élnek majd vissza a munkáltatók a nagyobb kiszolgáltatottságunkkal? I’ll be back! – Mindahhoz, ami az elmúlt hónapokban erőt adott, mindahhoz, amit most megtanultam.

Menő elfoglaltnak lenni: a sikeresség mércéje az elfoglaltság?

„The trouble with the rat race is that even if you win, you are still a rat.” Lily Tomlin (A céltalan hajszának a győztese is csak céltalan marad.)

Remélem sokan felhorkantok és azt mondjátok a címet látva, hogy „ugyan már!”. Vagyis nem akartok a kijelentéssel azonosulni, ami jó jel és az első lépés a „gyógyuláshoz”. Mert bizony az elfoglaltság mániából ideje lenne kigyógyulnunk.

De hát menjünk csak vissza az elejére: valóban az elfoglaltsággal kell mérni a sikerességet?

Sajnos ez a társadalmi elvárás. Manapság az a trendi, az a „valaki”, aki sosem ér rá és mindig rohan valahová fontossága teljes tudatában. A „csinálás” korát éljük, nem merengünk a csillagokon, nem nézünk ki a fejünkből csak úgy, mert ha megtesszük már lelkiismeretfurdalásunk is van, mert el kell kerülni még a látszatát is, hogy nem vagyunk elég értékesek ahhoz, hogy elfoglaltak legyünk.

(Sőt már az egészen kicsi gyerekeinknek sem engedjük meg az unatkozás luxusát, de ez egy másik hosszú történet.)

A fontosság pedig hatalmi státusz, vagyis magasra értékelt.

Persze nem arról az alapvető emberi szükségletről beszélek, amikor olyasmit csinálunk, aminek értelme van, ami boldoggá tesz bennünket. Az ilyenfajta elfoglaltság az, ami igazán emberré tesz bennünket.

Itt és most a „krónikus” elfoglaltságról lesz szó, amiről Lily Tomlin fenti, kicsit nehezen lefordítható, de annál találóbb és humorosabb mondása is szól: céltalanul rohangálunk a látszat kedvéért, de a rohanás sem minket, sem másokat nem visz igazán előre, sem a szó valós, sem átvitt értelmében.

Térjünk vissza oda, hogy elfoglaltnak lenni magasabb társadalmi státuszt jelent, minél magasabban vagy a ranglétrán, minél jobb munkaerő akarsz lenni, annál elfoglaltabbnak kell látszanod. Sőt ez még a gazdagokkal szemben is elvárás; nagyon-nagyon elfoglaltnak kell lenniük.

A XIX. században még a sok szabadidő a jómód és a felsőbb osztályok kiváltsága volt. Emlékszünk a Downton Abbey Violet Crowley-jára (akit Maggie Smith formált meg csodálatos humorral)? „What is a weekend?” (Mi az a hétvége?), és nem azért kérdezte mert a sok munka miatt folytak össze a napok (ahogy ma nem ritkán megtörténik néhány emberrel), hanem mert 1912-ben gazdagnak lenni azt jelentette, hogy mindegy milyen nap volt, mert azt csinálhattak a kiváltságosok és akkor, amit és amikor kedvük volt.

Manapság pedig inkább az elfoglaltság mértéke adja meg valakinek a rangját: gondoljunk csak a menő üzletemberekre, akiknek folyton a fülén lóg a telefon és ha éppen nem beszélnek, akkor az email-jeiket ellenőrzik és széles mozdulattal dobják az asztalra a legelegánsabb étteremben is a telefonjukat, jelezve ezzel, hogy nekik állandóan elérhetőnek kell lenniük (na, jó lehet, hogy most már nem mindig dobják ki a telefont, mert az okos órájuk úgyis jelez minden bejövő üzenetet vagy hívást).

Sokszor már arra a kérdésre, hogy „Hogy vagy?” is az a válasz, „Jaj, olyan sok a dolgom!” vagy „Rohanósan.” Amiről nehéz eldönteni, hogy sajnálatot, együttérzést vagy elismerést vár a kérdezett.

Gazdasági és társadalmi változások is állnak a társadalmi-státusz ilyen módon történő megítélése mögött: tudás alapon működő gazdaság, munkaerőpiaci verseny és társadalmi mobilitás, hogy csak néhányat említsek. Ezek elemzésébe most nem szeretnék belemenni részletesen, de a változást azért tudomásul kell vennünk.

Inkább azokat a vetületeket nézzük meg, amikkel az én munkámban, coach-ként nagyon gyakran találkozom és amiken módunkban áll változtatni, de legalább is más szemszögből ránézni és máshogy hozzá állni.

Fontosnak szeretnék látszani, tehát elfoglaltnak mutatom magam. Ez sokszor valódi elfoglaltságot takar ugyan, de cseppet sem fontosat. Csak magammal példálózom: ha visszagondolok, hogy még a multis időkben hányszor ültem olyan haszontalan megbeszéléseken, ahol semmilyen hozzáadott értékem nem volt, sőt talán a megbeszélésnek önmagában sem, hát kicsit elszorul a szívem.

Nem-et mondás művészete, amit igazából kicsit túlzás művészetnek nevezni, de látva, hogy ez mennyire nehéz sokunknak, hát mégis csak ezt a szót használom és azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezt meg kell és meg is lehet tanulni. Kell egy kis elszántság, bátorság és önbizalom hozzá.

Az elfoglaltság vagy annak látszata kitűnő mentség, hogy a valódi problémákkal foglalkozzunk.

Amikor válófélben voltam, az egy nehéz és zűrös időszak volt. Állandóan programokat szerveztem főleg közösen a gyerekeimmel, hogy könnyebben átvészeljük a nehézségeket. Mígnem a barátnőm szokásos kérdésére, „hogy vagy”, egyszer azt találtam mondani: „szuperül, este színházba megyek”. Nagyon jókor jött az okos kérdés, ami betalált és elgondolkoztatott: „és akkor is jól leszel, ha semmi programod nem lesz?”

Hát igen, amíg folyton csinálsz valamit, addig nem kell azon gondolkodnod, ami ugyan tényleg fontos, de bonyolult.

Ha az elfoglaltság értékmérő, akkor ezen nem is akarunk változtatni, nem fogjuk mi magunk megkérdőjelezni a társadalmi státuszunkat, ha beledöglünk sem.

Tényleg nem?

Meg merjük húzni a határainkat? Kikapcsoljuk a telefont, laptopot a szabadság alatt?