Quarter life crisis presentation

Karantén Levelek3: Lehetőségek

Nem sütöttél még zseniális kenyeret, kalácsot, süteményt? Nem valósítottad meg önmagad és pótoltál be mindent, amit eddig halogattál? Nem világosodtál meg és nem lettél olyan bölcs, hogy annak csodájára járnának hetedhét országból (már ha bárki is jöhetne, bármilyen országból)? Nem vagy máris egy ezerszer jobb kiadása önmagadnak? Aki korán kel, friss kiflit süt a családnak, online jógázik, míg a kifli hűl és széles mosollyal kelti a gyerekeket, akik persze örömmel tanulnak otthon, egyedül, mert már az asztalukon várják a fantasztikusabbnál fantasztikusabb kreatív feladatok, amiket a digitális oktatásban lubickoló tanító nénik fáradthatatlanul kitalálnak. Na és életed szerelme, mert ő az ugye, ez alatt a néhány hét alatt újra egymásba szerettetek és most, hogy együtt vagytok 0-24-ben látod csak igazán milyen csodás, érzékeny és megértő egy pasi. Ömlenek ránk most is az elvárások, ne hagyd magad. De ne is add fel, ragadj meg minden lehetőséget, ez nem egy rossz álom, ez az életünk. Nem tűnik el, ha holnap felébredsz és nem lesz vége a jövő héten. Bánj gondosan az idővel. Haladj lépésről, lépésre, a saját tempódban, bármit sugároz is a közösségi média. Ne feledd, a repülőgépeken érvényes szabály most még aktuálisabb, mint valaha: előbb magadon segíts, hogy aztán másokon is tudj.

Menő elfoglaltnak lenni: a sikeresség mércéje az elfoglaltság?

„The trouble with the rat race is that even if you win, you are still a rat.” Lily Tomlin (A céltalan hajszának a győztese is csak céltalan marad.)

Remélem sokan felhorkantok és azt mondjátok a címet látva, hogy „ugyan már!”. Vagyis nem akartok a kijelentéssel azonosulni, ami jó jel és az első lépés a „gyógyuláshoz”. Mert bizony az elfoglaltság mániából ideje lenne kigyógyulnunk.

De hát menjünk csak vissza az elejére: valóban az elfoglaltsággal kell mérni a sikerességet?

Sajnos ez a társadalmi elvárás. Manapság az a trendi, az a „valaki”, aki sosem ér rá és mindig rohan valahová fontossága teljes tudatában. A „csinálás” korát éljük, nem merengünk a csillagokon, nem nézünk ki a fejünkből csak úgy, mert ha megtesszük már lelkiismeretfurdalásunk is van, mert el kell kerülni még a látszatát is, hogy nem vagyunk elég értékesek ahhoz, hogy elfoglaltak legyünk.

(Sőt már az egészen kicsi gyerekeinknek sem engedjük meg az unatkozás luxusát, de ez egy másik hosszú történet.)

A fontosság pedig hatalmi státusz, vagyis magasra értékelt.

Persze nem arról az alapvető emberi szükségletről beszélek, amikor olyasmit csinálunk, aminek értelme van, ami boldoggá tesz bennünket. Az ilyenfajta elfoglaltság az, ami igazán emberré tesz bennünket.

Itt és most a „krónikus” elfoglaltságról lesz szó, amiről Lily Tomlin fenti, kicsit nehezen lefordítható, de annál találóbb és humorosabb mondása is szól: céltalanul rohangálunk a látszat kedvéért, de a rohanás sem minket, sem másokat nem visz igazán előre, sem a szó valós, sem átvitt értelmében.

Térjünk vissza oda, hogy elfoglaltnak lenni magasabb társadalmi státuszt jelent, minél magasabban vagy a ranglétrán, minél jobb munkaerő akarsz lenni, annál elfoglaltabbnak kell látszanod. Sőt ez még a gazdagokkal szemben is elvárás; nagyon-nagyon elfoglaltnak kell lenniük.

A XIX. században még a sok szabadidő a jómód és a felsőbb osztályok kiváltsága volt. Emlékszünk a Downton Abbey Violet Crowley-jára (akit Maggie Smith formált meg csodálatos humorral)? „What is a weekend?” (Mi az a hétvége?), és nem azért kérdezte mert a sok munka miatt folytak össze a napok (ahogy ma nem ritkán megtörténik néhány emberrel), hanem mert 1912-ben gazdagnak lenni azt jelentette, hogy mindegy milyen nap volt, mert azt csinálhattak a kiváltságosok és akkor, amit és amikor kedvük volt.

Manapság pedig inkább az elfoglaltság mértéke adja meg valakinek a rangját: gondoljunk csak a menő üzletemberekre, akiknek folyton a fülén lóg a telefon és ha éppen nem beszélnek, akkor az email-jeiket ellenőrzik és széles mozdulattal dobják az asztalra a legelegánsabb étteremben is a telefonjukat, jelezve ezzel, hogy nekik állandóan elérhetőnek kell lenniük (na, jó lehet, hogy most már nem mindig dobják ki a telefont, mert az okos órájuk úgyis jelez minden bejövő üzenetet vagy hívást).

Sokszor már arra a kérdésre, hogy „Hogy vagy?” is az a válasz, „Jaj, olyan sok a dolgom!” vagy „Rohanósan.” Amiről nehéz eldönteni, hogy sajnálatot, együttérzést vagy elismerést vár a kérdezett.

Gazdasági és társadalmi változások is állnak a társadalmi-státusz ilyen módon történő megítélése mögött: tudás alapon működő gazdaság, munkaerőpiaci verseny és társadalmi mobilitás, hogy csak néhányat említsek. Ezek elemzésébe most nem szeretnék belemenni részletesen, de a változást azért tudomásul kell vennünk.

Inkább azokat a vetületeket nézzük meg, amikkel az én munkámban, coach-ként nagyon gyakran találkozom és amiken módunkban áll változtatni, de legalább is más szemszögből ránézni és máshogy hozzá állni.

Fontosnak szeretnék látszani, tehát elfoglaltnak mutatom magam. Ez sokszor valódi elfoglaltságot takar ugyan, de cseppet sem fontosat. Csak magammal példálózom: ha visszagondolok, hogy még a multis időkben hányszor ültem olyan haszontalan megbeszéléseken, ahol semmilyen hozzáadott értékem nem volt, sőt talán a megbeszélésnek önmagában sem, hát kicsit elszorul a szívem.

Nem-et mondás művészete, amit igazából kicsit túlzás művészetnek nevezni, de látva, hogy ez mennyire nehéz sokunknak, hát mégis csak ezt a szót használom és azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezt meg kell és meg is lehet tanulni. Kell egy kis elszántság, bátorság és önbizalom hozzá.

Az elfoglaltság vagy annak látszata kitűnő mentség, hogy a valódi problémákkal foglalkozzunk.

Amikor válófélben voltam, az egy nehéz és zűrös időszak volt. Állandóan programokat szerveztem főleg közösen a gyerekeimmel, hogy könnyebben átvészeljük a nehézségeket. Mígnem a barátnőm szokásos kérdésére, „hogy vagy”, egyszer azt találtam mondani: „szuperül, este színházba megyek”. Nagyon jókor jött az okos kérdés, ami betalált és elgondolkoztatott: „és akkor is jól leszel, ha semmi programod nem lesz?”

Hát igen, amíg folyton csinálsz valamit, addig nem kell azon gondolkodnod, ami ugyan tényleg fontos, de bonyolult.

Ha az elfoglaltság értékmérő, akkor ezen nem is akarunk változtatni, nem fogjuk mi magunk megkérdőjelezni a társadalmi státuszunkat, ha beledöglünk sem.

Tényleg nem?

Meg merjük húzni a határainkat? Kikapcsoljuk a telefont, laptopot a szabadság alatt?