Alig néhány hete, hogy hivatalosan korlátozva vagyunk mozgásunkban, még annak sincs egészen egy hónapja, hogy az iskolákat bezárták, azonban a #maradjotthon kampány már március eleje óta tart. Az életünk pedig fenekestől fordult fel ebben a pár hétben!
Olyasmiket teszünk vagy éppen nem teszünk, amikről korábban elképzelni sem tudtuk, hogy ennyire meg kell/meg tudjuk változtatni a szokásainkat.
Nem könnyű! Akármennyire is próbáljuk nézni a dolgok jó oldalát, vagy inkább megtalálni azt a bizonyos jót a rosszban.
Mégis mindnyájan szerencsésnek érezzük, érezhetjük magunkat, akiknek van módja otthonról dolgozni és nem kell nap mint nap kitenni magunkat a tömegközlekedés veszélyeinek, a sok-sok emberrel való találkozásnak, az óriási stresszről, ami az egészségügyi dolgozókra, a még működő szolgáltatásokat elvégzőkre nehezedik.
Minden tiszteletem az övék és kell is, hogy érezzék a megbecsülésünket. Ne felejtsetek el megragadni minden alkalmat, apró gesztust, amikor ezt kifejezhetitek. Ne feledkezzetek meg az olyan kevésbé megbecsült munkát végzőkről sem, mint például a kukások, akik nélkül még nagyobb veszélyben lenne – hacsak közvetve is – az egészségünk.
Hányszor vágytunk már arra, hogy otthonról dolgozhassunk!
Hányszor szidtuk a vezetőnket – amúgy joggal -, hogy képtelen elengedni a mikro managementet és ragaszkodik ahhoz, hogy az irodában legyünk!
Hányszor átkoztuk el a kollégáinkat – ki gondolatban, ki hangosan -, hogy nem lehet tőlük koncentrálni.
És ha már az átkoknál tartunk, hányszor kívántuk a pokolba az open space kitalálóját! Nagy a zaj, folyton megáll valaki az asztalomnál, képtelenség elmélyülni bármiben is. Túl erős a légkondi, túl meleg van, túl…
Na és most? Túl az első pár héten itthon:
bármikor felállhatsz,
míg a reggeli értekezleten ülsz, betehed a mosást,
kiülhetsz a kertbe, teraszra,
játszhatsz, tanulhatsz a gyerekkel és majd este befejezed, amit kell.
De jobb-e, ha a gyerek kiabál a hátad mögött, mintha Mancika telefonál túl hangosan.
Meg különben is, minden olyan bonyolult lett; nem szólhatsz át csak úgy az asztal felett, ha kérdezni akarsz valamit, nem tudod kávézás közben begyűjteni a fontos infókat, pláne nem a legújabb pletykákat, nem adhatod ki rögtön a mérgedet, ha igazságtalan volt veled egy nehéz ügyfél…
Szóval rossz vagy jó a home office? Persze! Csak a jóból is megárt a sok (ez már sokk).
Remélem vezetők, beosztottak is ugyanazt a következtetést vonják majd le, ha ezen a rendkívüli helyzeten túl leszünk: változtassunk, őrizzünk meg mindent ami jó, legyünk rugalmasabbak, legyen egyensúly, legyen kölcsönös bizalom (hogy lehessen home office) és legyen odafigyelés (hogy ne bolonduljunk meg az open space-ben). Tovább
Vége! Vége?
Ha vége, miért nem durrannak a pezsgők? Miért nem árasztják el az utcákat a boldog emberek?
Ha nincs vége, mégis miért nyitnak a teraszok és a strandok? Miért vannak mégis olyan sokan az utcákon?
Tudtuk, hogy a válasz nem lesz ilyen egyszerű, de ilyen bizonytalanságra, megosztottságra, tanácstalanságra talán nem számítottunk.
Aki óvatos volt, úgy látom ezután is óvatos marad, aki megpróbált nem tudomást venni az egészről, annak nem jár a mostani intézkedés nagy megkönnyebbüléssel.
Persze, persze semmi sem lesz olyan, mint régen, mindenki ezt mondogatta! De mit jelent ez? Most hogyan kellene éreznünk magunkat? Ahogy telt–múlt az idő a karanténban, valahogy azt reméltük a dolgok azért haladnak és többet fogunk tudni, ha kijöhetünk végre. Látjuk majd, hogy merre és hogyan! Hát nem látjuk! Nekünk kell kitalálni, hogyan éljünk együtt mindezzel!
Lassan-lassan mindenki kiszabadul, nem leszünk összezárva egymás hegyén-hátán, nem megyünk egymás agyára, de el is veszítjük a bekuckózás biztonságát, elveszítjük a felmentéseket, vissza kell vennünk az irányítást…
Ennek a helyzetnek éppen az az egyik legnagyobb kihívása, hogy nemcsak magánemberként merülnek fel ezek a problémák, hanem a munkahelyünkön is, nem hagyhatjuk magunk mögött, sem a lakás ajtónk, sem az irodánk bezárásával.
Mit tegyünk, ha mennünk kell, bár nem jó szívvel hagyjuk el az otthonunkat, mert még nem érezzük magunkat biztonságban. Vagy még inkább nem érezzük biztonságban a szeretteinket: nem bízzuk szívesen a gyerekeinket másra, még inkább féltjük idős szüleinket. Nem bízunk a hanyag kollégánkban, aki nem mos elégszer, elég alaposan kezet, nem használ maszkot, nem tart távolságot. Mihez kezdünk ezekkel az új feszültségekkel?
Vezetőként hogyan kezeljük az embereink nagyon különböző megközelítését, mit kezdjünk a megosztott (A és B) csapatunkkal? Hogyan integráljunk új embereket?
Hogyan, hogyan, hogyan hogyan….
Ne várjunk másra, találjuk ki együtt.
Bevallom, sosem voltam az újévi fogadalmak nagy barátja! Annyi csalódott embert láttam, akik azt hitték pusztán attól, hogy szilveszterkor fogadnak meg valamit, majd könnyebb lesz teljesíteni. Persze nem így van és az újévi fogadalmak nagy része január végére már el is felejtődik.