Alig néhány hete, hogy hivatalosan korlátozva vagyunk mozgásunkban, még annak sincs egészen egy hónapja, hogy az iskolákat bezárták, azonban a #maradjotthon kampány már március eleje óta tart. Az életünk pedig fenekestől fordult fel ebben a pár hétben!
Olyasmiket teszünk vagy éppen nem teszünk, amikről korábban elképzelni sem tudtuk, hogy ennyire meg kell/meg tudjuk változtatni a szokásainkat.
Nem könnyű! Akármennyire is próbáljuk nézni a dolgok jó oldalát, vagy inkább megtalálni azt a bizonyos jót a rosszban.
Mégis mindnyájan szerencsésnek érezzük, érezhetjük magunkat, akiknek van módja otthonról dolgozni és nem kell nap mint nap kitenni magunkat a tömegközlekedés veszélyeinek, a sok-sok emberrel való találkozásnak, az óriási stresszről, ami az egészségügyi dolgozókra, a még működő szolgáltatásokat elvégzőkre nehezedik.
Minden tiszteletem az övék és kell is, hogy érezzék a megbecsülésünket. Ne felejtsetek el megragadni minden alkalmat, apró gesztust, amikor ezt kifejezhetitek. Ne feledkezzetek meg az olyan kevésbé megbecsült munkát végzőkről sem, mint például a kukások, akik nélkül még nagyobb veszélyben lenne – hacsak közvetve is – az egészségünk.
Még egyszer az újévi fogadalmakról vagy inkább 2020-as célkizűzésekről. Tapasztalatom szerint az emberek többsége, nemre, korra és pozícióra való tekintet nélkül igazi, saját célok nélkül éli az életét: "Ha nem tudod hová tartasz, minden út a sehovába visz." (Henry Kissinger) Néhány hónap után fogadalmaink is elkopnak, a lelkesedés alább hagy és újra van hely a fitness termek parkolóiban. Mit lehet tenni, hogy ez ne így legyen? "Ismerd meg önmagad." Idézetekből sosem elég :-) A delphoi jósda feliratának első mondatát mindenki ismeri, de a folytatást már kevesen: " Ismerd meg magadat. Semmit sem túlságosan. Légy ura lelkednek. Kerüld az igazságtalanságot. Igazul tanúskodj. Keresd a hírt. Dicsérd az erényt. Cselekedj igazságosan. Szeresd barátaidat. Védekezz ellenségeid ellen. Gyűlöld a gőgöt. Beszélj tisztességesen. Könyörülj a segélykérőkön. Valósítsd meg célodat. Légy ura asszonyodnak. Senkit ne nézz le. Tiszteld a felsőbbséget. Hajolj meg az istenség előtt. Ne büszkélkedj erőddel. Gazdagodj igazságos úton." Ezen a több ezer éves útmutatáson érdemes elindulni, de ha több segítség kell, hívj engem.
Mi van, ha mégis megtörténik, amit mindig csak , ha nem is kívülállóként , de messziről szemléltél? Amit csak a hírekben láttál, olvastál. Ami csak másokkal történik meg.
Aztán egyszer csak bumm, itt van! Mégis valósággá válik, a te családod is érintett lesz. Hirtelen másképp látod a dolgokat. Félted a szeretteidet, ismeretlen félelmekkel kell szembe nézned.
A lányom másfél hete megbetegedett, “ tipikus” megfázásos tünetek, amik bár nem voltak súlyosak, mégis mintha a szokásostól kissé lassabban gyógyultak volna. Aztán a vőlegénye is megbetegedett. Aztán jöttek a hírek, a kosárcsapatából többen is betegek. Valakinek gyanús lett, csináltatott COVID tesztet: pozitív! Az első bumm. A lányom tesztje is pozitív. A második bumm. Jézusom! Mi lesz vele?!
Egy kétgenerációs családi házban élünk, két külön lakás , de persze, hogy találkozunk minden nap. Közel járok a 60-hoz és asztmám van. A harmadik bumm. A rémület a gyerek arcán: “ Mi van, ha anyát is megfertőztem?!”
Hiába nyugtatom, én még az a generáció vagyok, aki jól “meg van csinálva”, 100 éves koromban úgy kell majd agyon csapniuk. Nem nagyon sikerül, bár elég meggyőző tudok lenni. Teljes szeparáció. A negyedik bumm. Egyedül maradok. És persze én is megijedek egy kicsit, néhány álmatlan éjszaka és állandó lázmerés után úgy döntök, inkább azt teszem, amihez értek, amit a nagyapámtól tanultam: “ Ha sírunk, ha nevetünk, egy a fizetés!” Szóval teszem a dolgom; ha most ezzel kell megküzdenünk, akkor ezt fogjuk tenni, “no para”.
Értesítünk mindenkit , akivel találkoztunk az elmúlt másfél hétben.
A gyerekek közben egyre jobban vannak.
Majd engem is letesztelnek.
Az egyetemi kurzusomat átírom online változatra.
És, amiben igazán jó vagyok, számba veszem a jó dolgokat:
anyukámat pont egy nappal hamarabb vittem haza, mint ahogy a lányom találkozott volna a csapatával (máskor nyafogok, hogy milyen messze lakik, most örömmel konstatálta, jó ez még így),
a fiamék pont ebben az időszakban nyaraltak, így nem találkoztunk 2 hete (az első unokámat várják !),
eddig is felelősen kezeltük ezt a járvány helyzetet, nem rohangáltunk szerte-széjjel a világban (azt ÁNTSZ -es ügyintéző meglepődött, hogy csak ennyi kontaktunk volt),
van egy nagyszerű házi orvosunk, aki segít, támogat, intézkedik és még kedves is,
mindenki segítséget ajánl és drukkol nekünk.
Nem is sorolom tovább, mert látjátok, visszavettük az irányítást az életünk felett, ami a kezünkben van, ott döntéseket hozunk, egymás mellett vagyunk, amit nem uralunk, azzal megküzdünk.
Hozzánk nem költözött be Joe Black!
Tovább
„The trouble with the rat race is that even if you win, you are still a rat.” Lily Tomlin (A céltalan hajszának a győztese is csak céltalan marad.)
Remélem sokan felhorkantok és azt mondjátok a címet látva, hogy „ugyan már!”. Vagyis nem akartok a kijelentéssel azonosulni, ami jó jel és az első lépés a „gyógyuláshoz”. Mert bizony az elfoglaltság mániából ideje lenne kigyógyulnunk.
De hát menjünk csak vissza az elejére: valóban az elfoglaltsággal kell mérni a sikerességet?
Sajnos ez a társadalmi elvárás. Manapság az a trendi, az a „valaki”, aki sosem ér rá és mindig rohan valahová fontossága teljes tudatában. A „csinálás” korát éljük, nem merengünk a csillagokon, nem nézünk ki a fejünkből csak úgy, mert ha megtesszük már lelkiismeretfurdalásunk is van, mert el kell kerülni még a látszatát is, hogy nem vagyunk elég értékesek ahhoz, hogy elfoglaltak legyünk.
(Sőt már az egészen kicsi gyerekeinknek sem engedjük meg az unatkozás luxusát, de ez egy másik hosszú történet.)
A fontosság pedig hatalmi státusz, vagyis magasra értékelt.
Persze nem arról az alapvető emberi szükségletről beszélek, amikor olyasmit csinálunk, aminek értelme van, ami boldoggá tesz bennünket. Az ilyenfajta elfoglaltság az, ami igazán emberré tesz bennünket.
Itt és most a „krónikus” elfoglaltságról lesz szó, amiről Lily Tomlin fenti, kicsit nehezen lefordítható, de annál találóbb és humorosabb mondása is szól: céltalanul rohangálunk a látszat kedvéért, de a rohanás sem minket, sem másokat nem visz igazán előre, sem a szó valós, sem átvitt értelmében.
Térjünk vissza oda, hogy elfoglaltnak lenni magasabb társadalmi státuszt jelent, minél magasabban vagy a ranglétrán, minél jobb munkaerő akarsz lenni, annál elfoglaltabbnak kell látszanod. Sőt ez még a gazdagokkal szemben is elvárás; nagyon-nagyon elfoglaltnak kell lenniük.
A XIX. században még a sok szabadidő a jómód és a felsőbb osztályok kiváltsága volt. Emlékszünk a Downton Abbey Violet Crowley-jára (akit Maggie Smith formált meg csodálatos humorral)? „What is a weekend?” (Mi az a hétvége?), és nem azért kérdezte mert a sok munka miatt folytak össze a napok (ahogy ma nem ritkán megtörténik néhány emberrel), hanem mert 1912-ben gazdagnak lenni azt jelentette, hogy mindegy milyen nap volt, mert azt csinálhattak a kiváltságosok és akkor, amit és amikor kedvük volt.
Manapság pedig inkább az elfoglaltság mértéke adja meg valakinek a rangját: gondoljunk csak a menő üzletemberekre, akiknek folyton a fülén lóg a telefon és ha éppen nem beszélnek, akkor az email-jeiket ellenőrzik és széles mozdulattal dobják az asztalra a legelegánsabb étteremben is a telefonjukat, jelezve ezzel, hogy nekik állandóan elérhetőnek kell lenniük (na, jó lehet, hogy most már nem mindig dobják ki a telefont, mert az okos órájuk úgyis jelez minden bejövő üzenetet vagy hívást).
Sokszor már arra a kérdésre, hogy „Hogy vagy?” is az a válasz, „Jaj, olyan sok a dolgom!” vagy „Rohanósan.” Amiről nehéz eldönteni, hogy sajnálatot, együttérzést vagy elismerést vár a kérdezett.
Gazdasági és társadalmi változások is állnak a társadalmi-státusz ilyen módon történő megítélése mögött: tudás alapon működő gazdaság, munkaerőpiaci verseny és társadalmi mobilitás, hogy csak néhányat említsek. Ezek elemzésébe most nem szeretnék belemenni részletesen, de a változást azért tudomásul kell vennünk.
Inkább azokat a vetületeket nézzük meg, amikkel az én munkámban, coach-ként nagyon gyakran találkozom és amiken módunkban áll változtatni, de legalább is más szemszögből ránézni és máshogy hozzá állni.
Fontosnak szeretnék látszani, tehát elfoglaltnak mutatom magam. Ez sokszor valódi elfoglaltságot takar ugyan, de cseppet sem fontosat. Csak magammal példálózom: ha visszagondolok, hogy még a multis időkben hányszor ültem olyan haszontalan megbeszéléseken, ahol semmilyen hozzáadott értékem nem volt, sőt talán a megbeszélésnek önmagában sem, hát kicsit elszorul a szívem.
Nem-et mondás művészete, amit igazából kicsit túlzás művészetnek nevezni, de látva, hogy ez mennyire nehéz sokunknak, hát mégis csak ezt a szót használom és azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezt meg kell és meg is lehet tanulni. Kell egy kis elszántság, bátorság és önbizalom hozzá.
Az elfoglaltság vagy annak látszata kitűnő mentség, hogy a valódi problémákkal foglalkozzunk.
Amikor válófélben voltam, az egy nehéz és zűrös időszak volt. Állandóan programokat szerveztem főleg közösen a gyerekeimmel, hogy könnyebben átvészeljük a nehézségeket. Mígnem a barátnőm szokásos kérdésére, „hogy vagy”, egyszer azt találtam mondani: „szuperül, este színházba megyek”. Nagyon jókor jött az okos kérdés, ami betalált és elgondolkoztatott: „és akkor is jól leszel, ha semmi programod nem lesz?”
Hát igen, amíg folyton csinálsz valamit, addig nem kell azon gondolkodnod, ami ugyan tényleg fontos, de bonyolult.
Ha az elfoglaltság értékmérő, akkor ezen nem is akarunk változtatni, nem fogjuk mi magunk megkérdőjelezni a társadalmi státuszunkat, ha beledöglünk sem.
Tényleg nem?
Meg merjük húzni a határainkat? Kikapcsoljuk a telefont, laptopot a szabadság alatt?
https://www.linkedin.com/pulse/men%C5%91-elfoglalnak-lenni-sikeress%C3%A9g-m%C3%A9rc%C3%A9je-az-szir%C3%A1ki-edit-ogdrf/?trackingId=4RISp3JjS6mGwckmHY69rQ%3D%3D
Tovább
